Drága olvasóm!
Tudom kicsit későbbre ígértem a prológust, de mivel nagyon sok erőt kaptam az íráshoz, úgy gondoltam nem várok és nem húzom az időt, felrakom még ma. Tulajdonképpen ez egy rövid jelenet a múltból, ami azt mutatja be, hogy mi történt Summer-rel, amikor az élete teljesen rossz irányba fordult és elkezdett szépen lassan összeomlani. Remélem elnyeri a tetszésedet és felkeltem vele az érdeklődésed, szeretettel várlak vissza!
Ölel,
Summer
Elenyészik, elhamvad, elporlad minden, és nem marad végül más, csak a szürkésfehér hamurétegek a mimóza virágján.
Summer Austin
Cambridge, 2012. augusztus 24.
A folyosón sétáltam egyedül, összetörten. Könnyek szántották az arcom, a sós víz már kicsípte a bőrömet, de nem érdekelt, hiszen a lelkemben tomboló fájdalom sokkal rosszabb volt. Céltalanul bolyongtam és tudomást sem vettem a mellettem rohangáló nővérekről és fehér köpenyt viselő orvosokról. Szótlanul tűrtem, ahogy vállamat meglökve tolakodnak. Nem érdekelt semmi. Két karomat görcsösen a testem mellé szorítottam és bizonytalan léptekkel haladtam előre. Szürke ujjatlan pólóm alját húzogattam, ajkaimat már szinte véresre harapdáltam. Egy átlátszó, két szárnyas fotocellás ajtó elé értem, ami egy pillanattal később szétnyílt, ezzel beengedve a nyári, éjszakai szellőt. Gondolkodás nélkül kiléptem a szabadba. Magányra vágytam. Egyedül kellett lennem. Nem akartam, hogy bárki is lássa ahogy felemészt a fájdalom. Egy közeli padra ültem és mint amikor egy újszülött először nyitja ki a szemét, úgy tört fel belőlem a keserves, szívszaggató zokogás. Felhúzott térdeimre hajtottam a fejem és csak sírtam és sírtam.
Az én hibámból történt minden. Jobban kellett volna figyelnem. Vigyáznom kellett volna Rá. A bűntudat tüskés pengéi mardostak belülről és a tudat, hogy már soha többé nem láthatom őt, csak még jobban összefacsarta a lelkem. Államat a térdkalácsomra támasztva, véreres szemeimet a sötét égre emeltem. Azt mondják, hogy ha egy hullócsillagot látsz és kívánsz valamit, a csillag teljesíti minden vágyad. Perceken keresztül az eget bámultam és azt kívántam, bár láthatnék egy hullócsillagot, hogy aztán azt kérhessem tőle, hozza vissza Őt nekem. Anyámat láttam magam előtt. Láttam a szemeiben a fájdalmat és a mérhetetlen csalódást. Csalódást okoztam neki. Tönkre tettem az életét. Mikor az orvos odajött hozzánk, hogy közölje a rossz hírt.. nem bírtam tovább ott maradni. Nem bírtam elviselni anyám zokogását. Apámra gondoltam. Vajon tudja, hogy mi történt? Vajon tudja, hogy miért történt mindez? Bár nem volt mellettünk, amikor szükségünk lett volna rá, legbelül tudtam. Pontosan tudtam, hogy ha itt is lenne, akkor sem változtatna semmin. A múltat nem lehet meg nem történtté tenni.
Kétségbeesetten, már-már görcsösen szorongattam a lábaimat és előre-hátra hintázva érthetetlen szavakat motyogtam magam elé. Képtelen voltam felfogni a történteket.
- Kérlek.. kérlek.. - néztem továbbra is a sötét éjszakai égboltot, de a csillag akkor sem jött - Még egyszer nem fogom elfecsérelni az életemet.. csak vedd el a
fájdalmamat és hadd kezdjem újra! - kiáltottam összeszorított szemekkel, de a válasz továbbra sem érkezett.
Elvesztem. Megszállottá váltam. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy
újra kezdhessem az életem. Még egy lehetőséget szerettem volna kapni,
hogy megérthessem miért történt minden úgy, ahogy. Szerettem volna megérteni, hogy mit vétettem. Mivel érdemeltem ki a sorsomat? De tudtam. Éreztem. Ezentúl minden más lesz. Az életem néhány nap leforgása alatt békés mennyországból, tüzes, kínzó pokollá változott.
